A magyarországi zsidóság rövid története
Magyarország területén már a 2. században, a római Pannonia provinciában éltek zsidók. A honfoglaló magyarok pedig vándorlásaik során a kazárok révén kerültek kapcsolatba a zsidó vallással. A magyar államalapítás idejéből már írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét. Szent István, Szent László és Könyves Kálmán idején Magyarország befogadta a cseh és német területekről betelepülő, esetenként elüldözött zsidókat. Míg a 12. században már több európai országban üldözték a zsidókat, addig Magyarországon az Árpád-házi királyok alatt biztonságos körülmények között éltek. Kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, a királyi udvar nem egyszer vette igénybe a pénzüket és a szakértelmüket.
A tatárjárás után az ország újjáépítéséhez a zsidók hathatós segítséget nyújtottak II. András királynak, aki 1251-ben zsidó kiváltságlevelet adott ki, amelyben a zsidókat királyi védelem alá helyezte, akik a király kamaraszolgái voltak és a királyi kincstárnak adóztak. Ezekben az időkben Budán kívül Sopronban, Kőszegen és Székesfehérváron bizonyítottan működtek zsidó vallási közösségek. A 15. század második felében Hunyadi Mátyás létrehozta a zsidó prefektus országos hatáskörű hivatalát. A középkori magyarországi zsidóság virágkora Mátyás király uralkodása idején volt. A török korban a zsidók helyzete kedvezőbb volt a keresztényekénél, mert a moszlimok toleránsabbak voltak a zsidókkal. A 17. század közepén a törökkori Buda zsidóságát az egyik legjelentősebb európai zsidó közösségként tartották számon. Az Erdélyi Fejedelemségben is nyugodtan élhettek és dolgozhattak a zsidók. Érdekességként megemlíthető, hogy egyes erdélyi fejedelmek, így például Bethlen Gábor, I. Rákóczi György és Bocskai István is zsidó orvosokat foglalkoztattak.
A török kiűzése után megindult az elnéptelenedett ország újratelepítése, így a 18. században újabb és újabb zsidó bevándorlók érkeztek, elsősorban német nyelvű askenázi zsidók Csehországból és Németországból. A szabad királyi városok törvényei szerint a zsidók csak a városfalakon kívül, a számukra kijelölt úgynevezett gettókban lakhattak. A magyarországi zsidóság ekkor terménykereskedelemmel foglalkozott: ők értékesítették a nagybirtokok és falvak termékeit, a bort, a búzát, a bőrt. Hegyalján, a híres tokaji borvidéken letelepült zsidók kóser bort készítettek és szállítottak hittestvéreiknek Lengyelországba és Oroszországba, hamarosan pedig ők szervezték az egész vidék borkereskedelmét. II. József császár 1781-ben kiadott Türelmi rendelete lehetővé tette, hogy a zsidók a szabad királyi városokba is beköltözzenek, és engedélyezte számukra az addig tiltott tevékenységeket, a földvásárlást, a földművelést és az iparűzést. Továbbá előírta nekik a gyermekeik világi oktatását, a német nyelv használatát és a német nevek viselését. Egyben ezen folyamatok nyitottak utat a 19. századi egyenjogúsítási, beilleszkedési és asszimilációs folyamatoknak is.
A magyarországi zsidóság a reformkor idején egy nem túl népes, de általában jómódú városi népcsoport volt, az 1830-as évektől azonban a jóval szegényebb kelet-európai zsidók mind nagyobb számban jelentek meg az ország területén. 1848-ban a magyarországi zsidóság is üdvözölte a magyar forradalmat, sőt jelentős anyagi támogatásban is részesítette a szabadságharcot. A kiegyezés után Eötvös József vallásügyi miniszter liberális reformjai között az egyik legelső a zsidók teljes egyenjogúsításáról szóló 1867-es törvény volt. Az 1867. évi XVII. Az izraeliták egyenjogúsításáról polgári és politikai jogok tekintetében elnevezésű törvény beiktatásával a zsidó nemzetiségű lakosok a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlásában egyenlők lettek. Mindennek köszönhetően Magyarországon világviszonylatban is egyedülálló módon megszületett a zsidó vallás neológ irányzata. A 19. század második felében jelentős számban érkeztek Galíciából és az Orosz Birodalom területéről jiddis nyelven beszélő askenázi zsidók. A 18. századtól a zsidóságot már egyre több bírálat érte, hogy monopóliumra tett szert a pénzhitelezés, az uzsora, a kereskedelem, a házalás és a pálinkafőzés területén. A zsidók tömeges bevándorlásának hatására megnőtt a zsidóellenesség is. Az idegen szokásokat gyakorló népcsoport bizonyos ellenszenvet váltott ki a társadalom egyes rétegeiben. Mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy Pesten született Herzl Tivadar (1860–1904), író és politikus, a cionizmus politikai atyja, a Cionista Világszervezet megalapítója és első elnöke, a Zsidó Állam megálmodója.
Az I. világháború különös helyzetbe sodorta a magyarországi zsidókat, akik nem tudták, hogyan viszonyuljanak az antant oldalán harcoló hittársaikhoz. A világháború végén az a vád érte a zsidóságot, hogy gyakran akart kibújni a hadikötelezettségek alól. A háború elől menekülő zsidók, az úgynevezett galiciánerek is nagy felháborodást keltettek a magyar lakosságban, hiszen sokan közülük belevetették magukat a feketekereskedelembe és rövid idő alatt irigylésre méltó vagyonra tettek szert. Mindemellett az I. világháború végén jelentkező proletárdiktatúra vezetői a népbiztosoktól a terroralakulatok parancsnokaiig jelentős százalékban zsidók voltak, ami a magyar népből zsidóellenes hangulatot váltott ki. Mindenképpen meg kell említeni, hogy az 1920-as trianoni békeszerződésben Magyarország területének kétharmadát elvesztette, így a Kárpátalján, a Felvidéken, Erdélyben és a Délvidéken élő jelentős izraelita tömegek váltak az utódállamok polgáraivá, akik az új, kisebbségi helyzetben is többnyire megtartották magyar anyanyelvüket és magyarnak vallották magukat. A II. világháború előestéjén, 1939-ben Magyarországon mintegy 400 ezer zsidó élt.
A viszonylag békés és virágzó évtizedek után a magyarországi zsidóság életének egén a II. világháború előestéjén már gyülekeztek a viharfelhők, amit az I. és II. zsidótörvény is jelzett. A II. világháború évei alatt egészen 1944-ig, Magyarország német megszállásáig nem került sor a zsidóságot érintő pogromokra és atrocitásokra. Németország után Romániában 1941-ben, Szlovákiában és Horvátországban pedig 1942-ben kezdődött meg a zsidók helyben kiirtása vagy elhurcolása, így ezen országokból és Lengyelországból mintegy 100 ezren Magyarországra menekültek. Ebben az időszakban Magyarország a közép-európai zsidóság mentsvárának számított.
Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállását követően, a nácik által hatalomra segített nyilasok szervezésében megkezdődött a magyarországi zsidók gettókba gyűjtése. Kötelezővé tették a sárga csillag viselését, áprilisban pedig megkezdődtek a deportálások is. Ez alól kivételt képezett Budapest területe, ahol az ilyen irányú német követelést a magyar hivatalos fórumok megtagadták. Egyes becslések szerint Magyarországon ekkor mintegy 700 ezer zsidó élt vagy tartózkodott. 1944 júliusáig Magyarországról 445 ezer polgárt deportáltak a haláltáborokba, a többségét Auswitz-Birkenauba. A különböző országok nagykövetségei és egyesületek szervezésében azonban zajlott a zsidóság mentése Budapestről. Az egyik legnevezetesebb és a mentésben legaktívabb személy a svédországi Raoul Wallenberg volt, akit a War Refugee Board (WRB – Háborús Menekültek Bizottsága) és az Office of Strategic Services (OSS – Stratégiai Szolgálatok Irodája, amerikai II. világháborús hírszerző szolgálat, a CIA elődje) javaslatára a svéd külügyminisztérium budapesti követségi titkárának nevezett ki. Ennek köszönhetően a következő hónapokban több 10 ezer zsidó kapott útlevelet és menekülési lehetőséget. Raoul Wallenberg 1945. január 13-án került a szovjet Vörös Hadsereg felügyelete alá. Halálának pontos ideje és helye mindmáig ismeretlen.
A II. világháború befejezésekor a közép-európai menekültekkel együtt mintegy 280 ezer zsidó élt Magyarországon. A haláltáborokat túlélők közül csak kevés zsidó tért vissza, sőt a túlélők is inkább az elvándorlást választották Izraelbe, Amerikába, Kanadába.
A kommunizmus vallásellenes légköre a zsidó vallás gyakorlásának sem kedvezett, így a zsidóság öntudatra ébredésére és a zsidó kultúra reneszánszára Magyarországon az 1989. évi rendszerváltás után kerülhetett sor. 2003-ban Mádl Ferenc és Mordecháj Elijáhu izraeli ortodox rabbi jelenlétében Köves Slomót rabbivá avatták, amire a világháború óta nem volt példa Magyarországon. Köves és társai 2004-ben megalapították az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközséget. A Társaság a Magyarországi Zsidó Kisebbségért pedig kezdeményezést nyújtott be az Országgyűléshez a zsidó nemzetiség elismeréséért, azonban az ehhez szükséges ezer aláírást nem sikerült összegyűjteniük. Egyébként a 2001. évi népszámlálási adatok szerint Magyarországon 12.871 személy, azaz a lakosság 0,13 százaléka vallotta magát zsidó vallásúnak.
DR. LENDVAI KEPE ZOLTÁN, KEPÉNÉ DR. BIHAR MÁRIA
