A főként urbánus központokban letelepedett zsidóság Lendván (1955-ig Alsólendva) a gazdaság és a lendvai polgárosodás fontos tényezőjét képezte, erről tanúskodnak a lendvai Főutca létesítményei is. Egyébként Lendván maradt fenn a muravidéki zsidósághoz fűződő legtöbb emlék.

1867 után, amikor Ausztria és Magyarország között szorosabb lett a kapcsolat és megalakul az Osztrák-Magyar Monarchia, Lendva kerületi központ lett, ennek következtében a város gyors, ugrásszerű fejlődésnek indult. A polgárosodás jelei az alábbiakban mutatkoztak meg: a közjegyzőség, bíróság, takarékpénztárak, tűzoltó egyesület, polgári iskola, utcai megvilágítás, vasút, szálloda, esernyőgyár, téglagyár, stb. A városi lakosság nemzetiségi és vallási tekintetben nagyon heterogén volt. A katolikusok mellett szép számban éltek evangélikusok, a 18. század második felétől pedig elkezdődött a zsidóság letelepedése is. Jelentős és befolyásos zsidóközösség alakult ki.

A zsidók kereskedők, kisiparosok, vendéglősök, orvosok, takarékpénztárok alapítói, ipari üzemek tulajdonosai, ügyvédek és a város befolyásos, gyakran vezető személyiségei voltak. A lendvai polgárosodás fénykorának vezető személyiségeit jelentették.

A zsidóság életvitele elválaszthatatlanul összefüggött a vallással, az erkölcsi parancsolatokkal, a rituáléval és az előírásokkal.

Az alsólendvai zsidóság is nagy hangsúlyt helyezett a közösséghez való tartozásra és az élet bizonyos részleteiben (étkezés, iskola, vallási szertartások, ruházat) különböztek másoktól. Fontos volt számukra a képzettség, tehát a közösség számos tagja főiskolai végzettséggel rendelkezett, és ennek következtében a városi közéletben a jelentős funkciókat töltöttek be.

Mint a muravidéki zsidóság többsége a 2. világháború előtt a lendvai zsidóság is neológ volt, noha az 1. világháború előtt a városban néhány ortodox zsidó család is élt, de ezek az évek során asszimilálódtak. A társalgási nyelvek között a magyart, a németet és a horvátot beszélték zömmel.

Az 1941-es megszállást követően a lendvai zsidóság is zaklatásoknak volt kitéve, elvették tőlük a kisipari tevékenységükhöz és foglalkozásukhoz való jogosultságukat, 1944. április 1. pedig a dávidcsillag viselésére kényszeríttették őket. 1944. április 26-án a magyar csendőrség parancsára jelentkezniük kellett a zsinagógában, másnap elvitték őket egy hosszú útra, ahonnan nem volt visszatérés – Auschwitzba!